Beszéltem ma apám onkológus doktornőjével négyszemközt, a legutóbbi CT eredményét kitárgyalva. Feltettem neki néhány (számomra) nagyon kellemetlen kérdést, amire végre kellően konkrét válaszokat kaptam, amiket eddig csak sejtettem. Apámnak gyomorrákja van tüdő áttéttel a tüdő mindkét oldalán. Ez a betegség nem műthető, és más egyéb módon sem gyógyítható. Apám ebben a betegségben fog meghalni, hamarosan. Addig folyamatos kemoterápiát kell kapnia, hogy lassítsuk a betegség lefolyását és a halál bekövetkeztét.

A családnak csak annyit mondtam el, hogy nem műthető, a többit egyelőre megtartottam magamnak...

Nagyszerű hetem volt. Az első teljes, öt munkanapos, amióta visszatértem a szabadságomról. Az eleje nagyon nehezen indult, mert éreztem, hogy a tűrőképességem és az ingerküszöböm rendkívül alacsonyan van még mindig. Nagyon nehezen vergődtem át a keddi napon, amikor egy új ügyfélhez kellett kimennem és megnyilatkoznom, és bemutattak, mint az új projektvezetőt. Azt a napot nagyon nehezen éltem meg. Szerdán úgy mentem be dolgozni, hogy "csak legyek túl rajta", csak teljen el valahogyan az a nap. Aztán azon vettem észre magamat, hogy vége a napnak, nagyszerűen telt, rengeteg dolgot sikerült megcsinálnom, és tele vagyok energiával. Csütörtök estére már egyenesen azt éreztem, hogy lassítanom kell, mert be fog szippantani újra a munka. A hét elején még csak arra vágytam, hogy valahogy átvergődjem magamat öt munkanapon, aztán a hét végére már terveim voltak, és alig bírtam abbahagyni a munkát. Hálás vagyok, nagyon hálás. Érzem, hogy a meditáció, a sok olvasás és gondolkodás segít rajtam. Úgy érzem, hogy nagyon sokat köszönhetek neki, enélkül nem lennék most olyan állapotban, amilyenben vagyok. Közben viszont azt is érzem, hogy óriási harcok dúlnak bennem. Ahogyan apránként kezd visszatérni az erőm, az egyensúlyom és az önbizalmam, kezdem újra elfelejteni azt, hogy honnan jöttem, és milyen mélyen is voltam néhány héttel ezelőtt. Nagyon mélyen! Olyan mélyen, mint még soha! Most érzem azt, hogy nap mint nap találkozik a régi őrült, esztelen életem, és az új, mélyebb, lassabb, gondolkodóbb, tudatosabb, éberebb, az életet jobban élvező életem. Ez az igazi kihívás számomra, most vizsgázom: a kérdés az, hogy hogyan tudom az új életemet beleépíteni a régibe úgy, hogy boldog is legyek és eredményes is egyszerre, és ne használjam ki többé a testemet és a lelkemet, és ne jussak a szakadék szélére, ahogyan most odajutottam.

Hol is kezdjem? Azt hiszem, először talán a tényeknél kellene. Tegnap este lejátszottam egy 40 perces focimeccset az 5 fokos hidegben, csere nélkül. Utána hazajöttem a barátnőmmel, és néhány órával a meccs után, mosogatás közben egyszer csak néhány furcsát dobbant a szívem. Kimentem a fürdőbe és gyorsan megmostam a kezemet. Eddigre már eléggé pánikba estem, ezért gyorsan bementem a szobába, és hasra feküdtem a szivacsra a földön, miközben próbáltam megnyugtatni magamat. Úgy tűnt, hogy ez sikerült is, de aztán csak tovább folytatódott, hogy furcsákat vert a szívem, amire egyre nagyobb pánikba estem, majd felültem az ágy szélére, de addigra már 120-150 körüli pulzusom volt, meglehetősen furcsán, gyengén és szabálytalanul ütve. Közben elkezdtem remegni a félelemtől, majd le-fel kezdtem járkálni a lakásban, szabályos halálfélelem közepette, miközben már a kezeim is mintha elzsibbadtak volna. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam a barátnőmnek, hogy hívjon ki egy mentőt. 20 perc múlva, amire a mentő megérkezett, még mindig szinte önkívületi állapotban voltam, és reszkettem a félelemtől, de a szívem ritmusa már nagyjából helyreállt. Lefektettek az ágyra, és rám tettek egy EKG-t, amin szokás szerint már minden rendben volt. Ennek ellenére a mentősök megértőek voltak, és a doktornő vagy micsoda azt javasolta, hogy mindenképpen keressem fel a kardiológusomat, és beszéljek vele a panaszaimról. Utána nagyon-nagyon nehezen tudtam elaludni, még több furcsa szívdobbanást éreztem, amik mindegyike halálra rémített.

Egy újabb borzalmas napon vagyok túl, vagy inkább napokon, amióta visszatértem a munkába. Édesapám tegnapelőtt elájult a kórházban, miközben vért vettek tőle, a nővérek pánikba estek, majdnem én is elájultam ennek hatására. Utána olyan fehér volt, mintha már hetek óta halott lenne, és egy tolókocsiban kellett feltolnom az alig több, mint 70 kilós testét a kemoterápiás osztályra. Tegnap újra megismétlődött a dolog, azzal a különbséggel, hogy én nem voltam ott, és végül még időben lefektették, mielőtt elájult volna. Nagyon-nagyon megviselt a dolog, tegnap este végre sírni is tudtam, ami azért esett nagyon jól, mert már régóta nem voltam képes rá.

Aztán este alig bírtam elaludni, hajnali ötkor pedig arra ébredtem, hogy valaki valamilyen fémes hangzású szerszámmal üti a lakás bejárati ajtaját. Nagyon megijedtem, a barátnőm pedig egyenesen sokkot kapott. Amire odamentem az ajtóhoz, már senki nem volt ott. Fogalmam sincs, hogy ki lehetett, miért és mit akart. Utána még másfél órán át nem tudtam elaludni, amire meg végre elaludtam, újra kelhettem fel. Néhány órácska alvás után, hogy levezessek másfél órát a vidéki munkahelyi konferenciára, ahol mintegy 100-150 ember előtt kellett előadást tartanom, ami önmagában is épp elég stresszes dolog volt, pláne az elmúlt napok fényében. Két órát őrlődtem a legnagyobb nyugalom, és az azonnali szívroham állapota között, míg végül 5 perccel az előadásom kezdete előtt bedobtam a törölközőt, mert úgy éreztem, hogy képtelen vagyok oda kiállni ennyi ember elé, és inkább azt mondtam, hogy el kell rohannom, mert apukám kórházba került, és tegyük át az előadásomat a másnapra. Aztán telefonon megkértem az egyik kolléganőmet, hogy ugorjon be helyettem másnap, de végül inkább kivették az előadásomat a programból, mert amúgy sem nagyon lett volna neki hely a sok csúszás miatt, és amúgy sem lett volna különösebben érdekes vagy fontos.

Miért vagyok itt, ahol? Mit érzek, amikor bajba kerülök? Mitől félek? Milyen képzeteim vannak, hogy mi fog történni velem? Mit képzelek el, amikor pánikba esem, amikor nagyon nagy nyomás nehezedik rám?

Képtelen vagyok ellazulni... Folyamatosan ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy megváltoztassam a világot és a dolgok menetét, nem tudok csak megfigyelő lenni és elfogadni mindent úgy, ahogyan van. Folyamatosan a jövőn jár az agyam, és azon, hogy mit és mikor kell megcsinálnom. Nem tudok csak a jelenben élni, fittyet hányni a jövőre. Nagyon nagy nyomás alatt, nagyon nagy feladat előtt képtelen vagyok akár egy pillanatra is megnyugodni és ellazulni, méghozzá azért, mert az van bennem, hogy ellazulhatok, megnyugodhatok, relaxálhatok, de ez félig-meddig hamis lesz és hiábavaló, mert úgysem tudok elmenekülni a feladat elől, és fél óra vagy akár egy nap pihenés után újra csak ugyanott leszek, az előttem tornyosuló feladatok előtt, ami egy kicsit sem lesz megoldva nélkülem, az én távollétemben. És ilyenkor pihenés közben is csak az előttem tornyosuló feladatra vagyok képes gondolni…

Nem sokat tudtam a buddhizmusról és a meditációról életemben, maximum annyit csak, mint mindenki más: valami furcsa, távoli, elvont vallás-szerű dolog, ami mégis eléggé más jellegű, mint az általunk ismert nyugati vallások. Meg azt, hogy van aki meditál, az ül egy helyben és nagyon nyugodt lesz egy idő után, és semmi nem fogja zavarni meg érdekelni. Meg hogy ez valahogy nem annyira Istenről szól, hanem valahogyan valami másról. Meg van benne reinkarnáció is, amit én teljes sületlenségnek tartok. Körülbelül ennyi volt a kapcsolatom a buddhizmussal, mint egy átlagos nyugati embernek.

Mégis, valahogyan, valamiért úgy éreztem, hogy a meditáció és a buddhizmus nem hülyeség. Mindig volt benne valami vonzó számomra, mindig volt valami titkos hang bennem, ami azt súgta nekem, hogy foglalkozzak vele, ismerkedjek meg vele, mert nagy kincseket rejt számomra. Időnként, néhány évente vettem is a fáradságot arra, hogy megpróbáljam egy kicsit jobban beleásni magamat a témába, de valahogy mindig zátonyra futottak a próbálkozásaim. Elkezdtem olvasni a wikipedián a buddhizmusról, de valahogy nem jött át belőle semmi lényeges, csak mindenféle homályos elvek és az egész története, ami hidegen hagy. Aztán volt, hogy vettem néhány könyvet, de már a bevezető fejezetnél a sarokba vágtam őket, mert olyan idegesítő sületlenségekbe és logikai bukfencekkel tarkított fejtegetésekbe botlottam, amit sehogyan sem tudott befogadni a matematikához, logikához és mindenféle szigorú tudományhoz szokott gyomrom. Úgyhogy mindig feladtam a próbálkozásaimat egy kis idő után, de a hang csak nem akart elcsendesedni bennem. Annyival zártam magamban ezeket a próbálkozásokat, és azzal válaszoltam a biztató hangoknak, hogy majd egyszer biztosan el fog jönni ennek is az ideje, de úgy látszik, még nincs itt.

Úgy érzem, hogy problémáim vannak a stressz kezelésében, leginkább annak a stressznek a kezelésében, ami a munkahelyemen ér. Tulajdonképpen néha magam sem tudom, hogy problémáim vannak-e, vagy egyszerűen csak annyi stresszhatás ér, és annyi nyomás nehezedik rám, hogy az alatt mindenki megroppanna valamilyen szinten. Néha nem tudom eldönteni, hogy a stressz túl sok, vagy nem tudom kezelni, vagy egyszerűen csak nem fordítok elég időt a pihenésre és a regenerálódásra. Bármelyik is a gond, vagy bármilyen kombinációja az előzőeknek, valami nem jól van az életemben, ebben biztos vagyok. Azért vagyok biztos benne, mert egyértelmű jelei vannak. Furcsa dolgokat élek át sokszor, az utóbbi időben egyre gyakrabban. Pontosan ahhoz hasonlóan, mint amikor néhány évvel ezelőtt egyre erőteljesebb problémáim voltak a szívritmus zavaraimat illetően, és egy idő után annyira nyomasztani kezdett a dolog, és olyan félelmek közepette éltem a mindennapjaimat, hogy az kisebb pánikrohamok formájában öltött testet. Én meg naivan elkezdtem kivizsgáltatni magamat, hogy biztosan cukorbetegség, vagy valami más, mígnem rájöttem arra, hogy ilyen formában törtek a felszínre a szívproblémáimmal kapcsolatos elfojtott félelmeim. Most is valami hasonló történt illetve történik velem újra és újra.

A hétvégén lerobbantam, a testem egy nagyon komoly jelzést küldött számomra arról, hogy egy kicsit visszább kellene vennem a tempóból, mert ez így sok lesz egy kicsit. Egy barátom esküvőjére voltam hivatalos többedmagammal a csapatból, és a délutáni hőségben és az ismeretlen emberek forgatagában egyik pillanatról a másikra azt éreztem, hogy ha még pár percet ott kell töltenem, akkor el fogom veszíteni az eszméletemet. Leizzadtam, nem tudtam figyelni semmire, ami körülöttem történik, kissé pánikba is estem. Aztán még időben kimentettem magamat ahhoz, hogy ne legyen nagyobb baj, és visszamentem a szállásra, de a nap során még kétszer rám tört hasonló dolog. Kimerültem, túl sok volt az elmúlt egy hét. Először nem tudtam, hogy vajon van-e testi bajom is, de a házi vércukormérésem eredménye negatív lett, így minden valószínűség miatt a kimerülésen kívül nincsenek testi problémáim, lelkiek viszont annál inkább.

Kissé megijedve a testem jelzésétől, elmerengve a helyzetemen és az elmúlt hónapok történésein, visszalapoztam kicsit a naplómban, és feltűnt valami. Eleve nagyon keveset írtam, ami összhangban van azzal, hogy milyen rohanás és káosz az életem már hónapok óta, viszont konkrétan semmit nem írtam apám betegségéről, mintha egyáltalán meg sem történt volna vagy nem is létezne. Azt hiszem ideje szembenéznem vele.

Elmesélem az életem rövid történetét, pontosabban azt, amilyennek az a számomra és a külső szemlélő számára tűnhetett egészen úgy két évvel ezelőttig. Aztán elmesélem azt is, hogy hogyan vált ebből a látszólag meseszerű életből egy valóságos rémálom, hogy hogyan jutottam el a sikertörténetből a teljes összeomlásig, alig több mint egy év leforgása alatt. Úgy, hogy halvány fogalmam sem volt, hogy mi történik velem, vagy inkább bennem.

Jó ideje fontolgattam már, hogy elkezdjek blogot írni, pontosan a bemutatkozó írásomban részletezett okok és célok miatt. Meg azért is, mert az elmúlt években rengeteg gondolatomat, érzésemet, élményemet és felismerésemet papírra vetettem magamnak a naplómban, vagy nevezzük akárminek. Időnként néhány írásomat megosztottam másokkal, hozzám közel álló emberekkel is, akik többnyire érdeklődéssel, megértéssel és támogatással fogadták ezeket, és ők maguk is biztattak engem arra, hogy egyszer megoszthatnám gondolataimat szélesebb körben is.

És mégis, mindezidáig mindig visszatartott több dolog attól, hogy belevágjak.