Egy újabb borzalmas napon vagyok túl, vagy inkább napokon, amióta visszatértem a munkába. Édesapám tegnapelőtt elájult a kórházban, miközben vért vettek tőle, a nővérek pánikba estek, majdnem én is elájultam ennek hatására. Utána olyan fehér volt, mintha már hetek óta halott lenne, és egy tolókocsiban kellett feltolnom az alig több, mint 70 kilós testét a kemoterápiás osztályra. Tegnap újra megismétlődött a dolog, azzal a különbséggel, hogy én nem voltam ott, és végül még időben lefektették, mielőtt elájult volna. Nagyon-nagyon megviselt a dolog, tegnap este végre sírni is tudtam, ami azért esett nagyon jól, mert már régóta nem voltam képes rá.

Aztán este alig bírtam elaludni, hajnali ötkor pedig arra ébredtem, hogy valaki valamilyen fémes hangzású szerszámmal üti a lakás bejárati ajtaját. Nagyon megijedtem, a barátnőm pedig egyenesen sokkot kapott. Amire odamentem az ajtóhoz, már senki nem volt ott. Fogalmam sincs, hogy ki lehetett, miért és mit akart. Utána még másfél órán át nem tudtam elaludni, amire meg végre elaludtam, újra kelhettem fel. Néhány órácska alvás után, hogy levezessek másfél órát a vidéki munkahelyi konferenciára, ahol mintegy 100-150 ember előtt kellett előadást tartanom, ami önmagában is épp elég stresszes dolog volt, pláne az elmúlt napok fényében. Két órát őrlődtem a legnagyobb nyugalom, és az azonnali szívroham állapota között, míg végül 5 perccel az előadásom kezdete előtt bedobtam a törölközőt, mert úgy éreztem, hogy képtelen vagyok oda kiállni ennyi ember elé, és inkább azt mondtam, hogy el kell rohannom, mert apukám kórházba került, és tegyük át az előadásomat a másnapra. Aztán telefonon megkértem az egyik kolléganőmet, hogy ugorjon be helyettem másnap, de végül inkább kivették az előadásomat a programból, mert amúgy sem nagyon lett volna neki hely a sok csúszás miatt, és amúgy sem lett volna különösebben érdekes vagy fontos.

Ezek után egész nap alig bírtam enni, borzalmasan éreztem magamat amiatt, hogy megfutamodtam, de úgy érzem, hogy biztosan kidőltem volna mindenki szeme láttára, ha bevállalom az előadást. Még most is remegek, ha belegondolok. Pedig korábban már sokszor megoldottam hasonló helyzeteket. Délután aludtam pár órát, aztán megnéztem az 1993-as Alive című filmet [link] az uruguayi rögbicsapat légi-szerencsétlenségéről az Andokban, csak hogy még rosszabb legyen a hangulatom, és be is vált a dolog, tényleg rosszabb lett tőle. Utána beszéltem pár szót a szüleimmel, akik a hangomat hallva kétségbe estek, hogy mi baj van velem. Azóta meditáltam egy kicsit, ami megnyugtatott valamennyire, körülbelül fél órára, azóta megint majd szétdurran a fejem, olyan rettentő feszült vagyok. Próbálok olvasni, de az sem igazán megy.

Borzasztó feszült vagyok és nagyon félek. Nem is tudom igazán mitől, leginkább mindentől. Attól, hogy az apám hamarosan meg fog halni, méghozzá rettenetes szenvedések között, attól, hogy hamarosan újra sok ember előtt kell beszélnem, attól, hogy mit gondolnak rólam azok, akik esetleg átláttak a mai megfutamodásomon. Attól is félek, hogy jövő héten újra teljesítenem kell a munkahelyemen, ahol két újabb projektet kaptam az eddigi 3-4 mellé. Attól is félek, hogy újra rámtör a szokásos kis pánikroham valamikor, és besötétedik az elmém pont akkor, amikor a leginkább szükségem lenne rá. Attól is félek, hogy egy ilyen pánik végén egyszer tényleg el fogok ájulni. Attól is félek, hogy az egészségem meg fog romlani, és egyszer megáll a szívem sport vagy szex közben vagy csak úgy. Úgy érzem mindentől félek...

…

Ma elmentem futni, csak hogy levezessem a bennem lévő rengeteg feszültséget. Amire hazaértem, sokkal feszültebb lettem, mint amikor elindultam. Ahelyett, hogy a sport feszültséget vezetne le, maga is egy jelentős feszültségforrás lett az életemben, a valós vagy képzelt egészségügyi problémáim miatt. 10-15 perc futás után néhány hatalmas dobbanás erejéig teljesen kiesett a ritmusból a szívem, amitől rettenetesen megijedtem, mert mostanában meglehetősen alacsonyan van az ingerküszöböm. Utána inkább már csak sétálgattam, meg kicsit kocogtam, nyugdíjas tempóban. Itthon még lenyomtam néhány fekvőtámaszt, amitől kicsit beszédültem, leginkább talán azért, mert gyenge edzettségi állapotban vagyok, főleg, ami a felsőtestemet illeti, továbbá tegnap egész nap alig ettem valamit, és a mai táplálékbevitelem is értékelhetetlen volt. Persze mindezek ellenére olyan szinten megrémültem, hogy totál beszűkült a gondolkodásom, alig bírtam magamat összeszedni, hogy legalább zuhanyozni elmenjek. Aztán egy kicsit leültem lélegezni, hogy megnyugodjak, majd átültem a számítógép elé, hogy kiírjam magamból a dolgokat. Ez utóbbi határozottan segített, mint ahogyan már többször is az életemben. Határozottan jobban érzem magamat, amire eljutottam idáig a sorok írásában. Egy kicsit objektívebben szemlélem a dolgokat, és sikerült kitágítani a beszűkült elmémet az elmúlt órák történéseivel kapcsolatban.

Pont a napokban konstatáltam, hogy három fő eszköz van a kezemben, ami segít rajtam, ha nagyon feszült vagyok: a meditáció (amit még csak most kezdek megismerni), a sport (ami néha maga is feszültségforrás, de azért összességében nagyon-nagyon sokat köszönhetek neki) és az írás (aminek az erejét magam is alábecsülöm sokszor, de eddig mindig segített rajtam).

…

Úgy érzem, hogy most élem életem azon napjait, amik miatt majd azt kell érezzem később, hogy "eleget buktam már ahhoz, és elég mélyen voltam már ahhoz, hogy soha ne merjem elbízni magamat". Mert nem elég, hogy mélyről jöttem, de nagyon-nagyon mélyen is voltam már. Ismét a frászt hozta rám a szívem többször is a nap folyamán. Pánikba estem úton hazafelé a szüleimhez, aztán ebéd közben is egy kissé behomályosodott az elmém, majd este a focin is úgy éreztem sokszor, hogy azt sem tudom, hol vagyok. Nehezen küzdök ezzel, nagyon nehezen. Próbálom előhívni a régi "fegyveremet", miszerint megpróbálom élvezni azt, amikor homályos az elmém, elvégre ezért sokan még fizetnek is, amikor füvet vesznek és szívnak, én meg menekülök előle. Hiszen ilyenkor is élek, és rengeteg mindent élvezhetnék ilyenkor is. De olyan nehéz a rettegés kellős közepén boldognak lenni, miközben halálfélelmem van, és úgy érzem, hogy azonnal elájulok és kifekszem. Olyan nehéz igazán megértenem azt, hogy úgy érjek el eredményt a meditáció során, hogy közben nem akarok eredményt elérni. Hiszen ha eredményt akarnék elérni, azzal elismerném azt, hogy most valami nem jó az életemben. Olyan nehéz ezt magamévá tenni. Nekem, aki mindig csak célokat keresett, célokért küzdött és célokat ért el. Annyira nehezen tudom ezt megérteni, annyira nehezen! De próbálok eltökélt lenni, és megtenni mindent, ami szükséges. Ma is sportoltam, most épp írok néhány sort, hamarosan pedig meditálni is fogok, csak hogy teljes legyen a nap.