Hol is kezdjem? Azt hiszem, először talán a tényeknél kellene. Tegnap este lejátszottam egy 40 perces focimeccset az 5 fokos hidegben, csere nélkül. Utána hazajöttem a barátnőmmel, és néhány órával a meccs után, mosogatás közben egyszer csak néhány furcsát dobbant a szívem. Kimentem a fürdőbe és gyorsan megmostam a kezemet. Eddigre már eléggé pánikba estem, ezért gyorsan bementem a szobába, és hasra feküdtem a szivacsra a földön, miközben próbáltam megnyugtatni magamat. Úgy tűnt, hogy ez sikerült is, de aztán csak tovább folytatódott, hogy furcsákat vert a szívem, amire egyre nagyobb pánikba estem, majd felültem az ágy szélére, de addigra már 120-150 körüli pulzusom volt, meglehetősen furcsán, gyengén és szabálytalanul ütve. Közben elkezdtem remegni a félelemtől, majd le-fel kezdtem járkálni a lakásban, szabályos halálfélelem közepette, miközben már a kezeim is mintha elzsibbadtak volna. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam a barátnőmnek, hogy hívjon ki egy mentőt. 20 perc múlva, amire a mentő megérkezett, még mindig szinte önkívületi állapotban voltam, és reszkettem a félelemtől, de a szívem ritmusa már nagyjából helyreállt. Lefektettek az ágyra, és rám tettek egy EKG-t, amin szokás szerint már minden rendben volt. Ennek ellenére a mentősök megértőek voltak, és a doktornő vagy micsoda azt javasolta, hogy mindenképpen keressem fel a kardiológusomat, és beszéljek vele a panaszaimról. Utána nagyon-nagyon nehezen tudtam elaludni, még több furcsa szívdobbanást éreztem, amik mindegyike halálra rémített.

Ezek után reggel nem volt kedvem kikelni az ágyból, legszívesebben elbújtam volna a világ és a saját problémáim elől. Minden programomat lemondtam a napra, beleértve a munkahelyi kötelezettségeket és az esti focimeccset is, aztán visszafeküldtem aludni. Délben keltem fel, megpróbáltam bejelentkezni egy magán-kardiológushoz teljes kivizsgálásra, de csak hetekkel későbbi időpontot kaptam, ezért inkább lemondtam róla. Beültem az autóba a barátnőmmel, és elmentem a kórházba, ahol annak idején megműtöttek, 4 évvel ezelőtt. Egyenesen a kardiológiai központba mentem, ahol betegeket sem fogadnak, és szerencsémre néhány óra várakozás után sikerült találkoznom személyesen a professzorral, aki annak idején a műtétemet végezte. Elmondtam neki a panaszaimat, megvizsgált (persze mindent negatívnak talált), és elmondta a zárójelentésemet olvasva, hogy valószínűleg úgynevezett pitvarfibrillációm lehetett tegnap, amiről ugyan korábban nem panaszkodtam neki, viszont a műtétem során ilyet is sikerült indukálniuk a szívemben, de ennek az ablációval történő megszűntetése egy bonyolultabb művelet lenne, ezért ezzel nem csináltak semmit. Ez nagy újdonság volt számomra, de legalább kaptam végre valami kézzel fogható információt. Elvitt egy hölgyhöz utána, hogy időpontot egyeztessünk terheléses EKG-ra, utána pedig majd valami hosszabb távú monitorozásra. Szóval a mai napom is mozgalmas volt, de legalább sikeres is egyben.

Az a baj ezzel az egész dologgal, hogy totálisan aláássa az önbizalmamat és a normális életemet. Ilyenkor értem meg, hogy a Maslow-féle szükséglet-piramis egy nagyon is létező és kézzel fogható dolog. Az ember gyárilag úgy van huzalozva (nagy szerencsénkre, pontosabban inkább az evolúciónak köszönhetően), hogy ha egy alacsonyabb szintű szükséglet kielégítése veszélybe kerül, akkor azonnal eldob mindent, ami a felsőbb szintű szükségletek kielégítésére törekszik, és csakis a közvetlen alacsony szintű veszély megszüntetésével foglalkozik. Ez rendben is volna, és nem is lenne vele bajom, ha néha alacsonyabb szintű problémákkal kellene küzdenem, mint az éhség vagy a biztonság, és ilyenkor képes lennék tökéletesen ezekre fókuszálni. Én viszont próbálom élni a normális életemet, és próbálom kielégíteni a magasabb szintű igényeimet, mint például az önmegvalósítást a munkahelyemen, vagy a szexuális szükségleteimet a magánéletemben. Azonban időről időre, kiszámíthatatlanul és látszólag minden ok nélkül közbeszól a szívem, és annak valami problémája, ami azonnal felfüggeszt minden mást, ami például a munkahelyemen történik. Felépítek valamit, egy kis önbizalmat, egy kis erőt, egy kis pozitív önképet, ami azonnal összeomlik akkor, amikor rámtör a halálfélelem, és a rettegés attól, hogy megáll a szívem. Ilyenkor minden egyéb törekvésem hiábavalónak bizonyul, minden más megszűnik körülöttem, csak ez marad, és a kemény munka utána, hogy elérjem azt a magabiztossági szintet, ahol előtte jártam. Aztán jön valami megint, és újra összeomlik minden, értelmét veszti minden dolog, amit csinálok vagy amire egyébként törekszem, miközben én fejben "az életemért küzdök" vagy legalábbis imádkozom. Ez igazán borzalmas, és hosszút távon felőröl engem, és felőröli az önmegvalósítási törekvéseimet és a hosszú távú terveimet is. Hogyan építsek így karriert? Hogyan építsek így kapcsolatokat? Rettenetesen nehéz mindez!

A legnagyobb bajom pedig még mindig az, hogy nem tudom, hogy igazán hányadán állok ezzel a betegséggel. Szeretem magam előtt látni a célokat, és dolgozni az elérésükön. De mi is a cél most előttem? Miért kellene küzdenem? Azon kellene dolgozzak, hogy tanuljak meg együtt élni a szívproblémáimmal, és sportoljak nyugodtan, és éljek teljes életet? Vagy azon kellene dolgoznom, hogy tanuljak meg együtt élni azzal, hogy szívbetegségem van, és nem sportolhatok vele, és érezzem magam teljesnek a korlátozott életemmel is? Mindkettőre képes lennék, mindkettőn szívesen dolgoznék! A kettőn együtt viszont nem tudok dolgozni, mert egymás ellen hatnak, és jelenleg még mindig senki nem volt képes megmondani nekem, hogy melyik úton is kellene járnom! Na ez az igazán nagy bajom, és ez az, ami igazán kicsinál engem!

Mindenesetre a mai napon léptem egyet előre afelé, hogy egy napon el tudjam dönteni, hogy melyik úton is kell járjak. Nevezetesen eltökélt szándékom innentől kezdve, hogy valamilyen úton-módon fel tudjam venni azt egy mobil EKG berendezéssel, hogy mi történik velem olyankor, amikor a frászt hozzam rám a szívem. És utána már talán kézzel fogható módon fogok tudni kommunikálni egy orvossal!

...

Nem akármilyen álmom volt az éjszaka. Az okát nem nehéz megfejtenem. A hétfőre ütemezett terheléses EKG tesztemen voltam, a kedves középkorú asszisztens hölggyel. Kellőképpen be voltam drótozva, és éppen az volt a feladatom, hogy fekvőtámaszokat nyomjak. Elkezdtem csinálni, de azt éreztem, hogy egyszerűen nem megy. Illetve megy, de nagyon nehezen és nagyon gyengén, mintha minden erőm elhagyott volna. A hölgy folyamatosan mondta, hogy nagyon jól csinálom, nagyon jó erőben vagyok. Én meg folyamatosan mondtam neki, hogy ez nem megy jól, ennél sokkal jobban szoktam bírni, és nem ismerek magamra. Aztán közben mintha valaki mással is beszélt volna, és csak fél szemmel figyelt volna rám. Eközben én minden erőmet összeszedtem, és próbáltam tovább nyomni, de egyre nehezebben ment. Aztán azt éreztem, hogy már megtartani is alig bírom magamat, ezért még egy utolsó óriási erőfeszítést tettem, amikor egy hatalmas durranást éreztem a testemben. Felrobbant a szívem. Arccal a földre estem, közben hallottam a fülemben az utolsó szívdobbanásaimat. Kezdett elsötétedni előttem minden. Először egy kis megkönnyebbülést éreztem, hogy végre túlestem azon, aminek a bekövetkeztétől már annyi éven át rettegtem, ráadásul a lehető legjobb helyen történt, ahol szakszerű kezek között vagyok és vigyáznak rám. Azt gondoltam, hogy most majd biztosan segíteni fognak, és végre megoldják a problémáimat. Felnéztem, és legnagyobb meglepetésemre azt láttam, hogy az ápoló hölgy pánikba esik, és maga is elájul, miközben rám néz, majd a falnak dőlve lassan lecsúszik a földre. Egyből az jutott az eszembe, hogy most megáll a szívem, és így, hogy az ápoló is elájul, senki nem fog észrevenni, és amire ő magához tér vagy valaki benyit hozzánk, én már réges régen menthetetlenül és végérvényesen halott leszek. A szememmel elkezdtem keresni az embert, akihez a hölgy beszélt, de már ő sem volt sehol. Az ajtó viszont mintha még nyitva lett volna, ezért összeszedtem minden erőmet, és az utolsó leheletemmel megpróbáltam még torkom szakadtából azt kiáltani, hogy "Segítség!". De sajnos nem jött ki egy hang sem a torkomon. Aztán még egyszer utoljára nekifutottam, de megint semmi, és akkor hallottam az utolsó két-három szívdobbanásomat a fejemben és a fülemben, majd végleg a földre zuhantam és becsuktam a szemeimet. A szívem megállt, és vége volt mindennek. Ebben a pillanatban felriadtam. Reggel fél tíz volt, odakint már bőven világos. Erősen zaklatott állapotban indultam neki a napomnak...