A hétvégén lerobbantam, a testem egy nagyon komoly jelzést küldött számomra arról, hogy egy kicsit visszább kellene vennem a tempóból, mert ez így sok lesz egy kicsit. Egy barátom esküvőjére voltam hivatalos többedmagammal a csapatból, és a délutáni hőségben és az ismeretlen emberek forgatagában egyik pillanatról a másikra azt éreztem, hogy ha még pár percet ott kell töltenem, akkor el fogom veszíteni az eszméletemet. Leizzadtam, nem tudtam figyelni semmire, ami körülöttem történik, kissé pánikba is estem. Aztán még időben kimentettem magamat ahhoz, hogy ne legyen nagyobb baj, és visszamentem a szállásra, de a nap során még kétszer rám tört hasonló dolog. Kimerültem, túl sok volt az elmúlt egy hét. Először nem tudtam, hogy vajon van-e testi bajom is, de a házi vércukormérésem eredménye negatív lett, így minden valószínűség miatt a kimerülésen kívül nincsenek testi problémáim, lelkiek viszont annál inkább.

Kissé megijedve a testem jelzésétől, elmerengve a helyzetemen és az elmúlt hónapok történésein, visszalapoztam kicsit a naplómban, és feltűnt valami. Eleve nagyon keveset írtam, ami összhangban van azzal, hogy milyen rohanás és káosz az életem már hónapok óta, viszont konkrétan semmit nem írtam apám betegségéről, mintha egyáltalán meg sem történt volna vagy nem is létezne. Azt hiszem ideje szembenéznem vele.

Apám betegsége

Apám beteg, halálos beteg. Gyomorrákja van, a keddi információk után már tüdő-áttéttel is, és minden abba az irányba mutat, hogy senki nem fogja tudni megmenteni, még csak megműteni sem. Fél év alatt leadott majdnem 40 kilót a súlyából, túl van 25 sugárterápiás kezelésen és majdnem tucatnyi kemoterápián, és most a megmaradt 75 kilójával fekszik neki az újabb 3 hónapos már-már reménytelen kezeléseknek. A túlélési esélyeit még senki nem számszerűsítette, és nem is vagyok kíváncsi számokra, de biztosan nagyon alacsony. Mi lesz így vele? Jó, ha a novemberi születésnapját meg fogja érni. És mi csak ülünk mellette tehetetlenül, és nézzük, ahogyan szenved, ahogyan elveszti a reményt, és ahogyan napról napra kevesebb marad belőle, mígnem teljesen elfogy. Pár napja, az újabb rossz hír után megkért arra, hogy ha meghal hamvasszuk el, és csak egy kis urnát csináljunk neki, mert nem akar nagy felhajtást és bonyodalmat mások számára. Szegény drága édesapám! Egész életét másoknak szentelte és annak, hogy minél kevesebb problémát okozzon a világnak, olyannyira, hogy még a halálából sem akar nagy felhajtást csinálni, csak egy kis urnát, mert kevés a sírhely a temetőben odahaza. Szegény édesapám! Olyan szép évek álltak még előtte, végigküzdötte az életet, felépített egy házat, felnevelt két gyereket, ledolgozott annyi évet, nyugdíjba ment, és élvezhette volna a hátralévő 20-30 évet, láthatta volna az unokáit felnőni, gondozhatta volna a kis kertjét, azt csinálhatta volna, amihez kedve volt. Nem ezt érdemli. Semmi olyat nem tett, amiért ezt érdemelte volna. Annyira igazságtalan, de annyira! És teljesen tehetetlenek vagyunk, úgy teszünk, mintha minden pozitív lenne, de most már mindenki látja, hogy nem az, hogy minden egy irányba mutat, egy nagyon sötét irányba...

A családom

Egészen gyerekkorom óta az életem egyik legnagyobb problémája számomra a családom, akivel soha nem találtam meg a közös hangot, pici gyerekkorom óta, nem tudtam őket hová tenni az életemben, nem szerettem őket úgy, ahogyan azt egyébként normálisnak gondolnám. Menekülni próbáltam előlük, minél távolabb lenni, minél inkább elszakadni, minél inkább hátrahagyni mindent, ami a múltam volt, mindent, amit tőlük kaptam. Megpróbáltam kitépni a gyökereimet, és gyökerek nélkül létezni a világban. Időről időre előjött bennem az, hogy ez így nem helyes, és gyenge próbálkozásaim voltak, hogy jobb fia legyek a szüleimnek és jobb bátyja az öcsémnek, de soha nem sikerült jelentősen előre lépni vagy megoldást találni a problémáinkra. A család egy fájó pontja volt az életemnek hosszú-hosszú éveken, sőt inkább évtizedeken át. Közben mindig ott motoszkált bennem a bűntudat is és az, hogy egy nap valami történni fog a családommal vagy valamelyik tagjával, és soha életemben nem fogom utána megbocsátani azt magamnak, hogy annyi éven át rosszul bántam velük, és nem úgy kezeltem őket, ahogyan megérdemelték volna.

A diagnózis sokkja

Aztán jött egy új fejezet az életünkben: egy éjszaka azt álmodtam, hogy apám meghalt. Csak egy álom volt, nem is teljesen tiszta, de még ma is érzem azt a szívszorító fájdalmat, hányingert és sokkot, amit akkor éreztem álmomban. Rá néhány napra, 2012 szökőnapjának délutánján anyám hívott fel telefonon sírva, és azt mondta, hogy nagyon rossz hírt kell közölnie velem. Biztos voltam benne, hogy apám meghalt. Olyan élénken élt még bennem az álom és az érzés, hogy nem is tudtam másra gondolni. Már amikor megláttam, hogy anyám hív, és amikor meghallottam a hangját, biztos voltam benne. Amire anyám eljutott odáig, hogy mondjon is valamit, én már készen álltam, csak túl akartam lenni rajta, hallani akartam, ahogyan kimondja. De anyám nem akarta kimondani, amikor pedig végre kiszedtem belőle, nem azt mondta, amire számítottam, hanem ezt: "Apa rákos!" Persze ez is sokkoló volt valamilyen szinten, pláne később, amikor ténylegesen eljutott az agyamig, de ott, abban a pillanatban ez a megváltást jelentette, gyakorlatilag fellélegeztem a hír hallatán.

Rák legyen vagy szívroham?

Ezzel együtt is úgy gondolom, hogy apám és a család életében ez egy olyan meghatározó esemény és élmény, hogy nem győzök hálát adni, hogy ez így történt, és azon a szökőnapon nem halt meg apám. Meggyőződésem lett, hogy rákosnak lenni és rákban meghalni sokkal, de sokkal jobb, mint például szívrohamban vagy balesetben meghalni egyik pillanatról a másikra, váratlanul, felkészületlenül. A halál az élet része, amire készülni kell, amit fel kell dolgozni, amit el kell fogadni, mind az embernek, mind a környezetének. A rák megadja az esélyt arra, hogy erre felkészüljünk, hogy végigmenjünk az úton, ami előttünk van, és nem kell átélni azt a mérhetetlen sokkot, mint amikor valaki meghal egyik pillanatról a másikra. Hogy mit is nyert apám a rákkal a szívrohammal szemben? Kapott jónéhány hónapot az élettől, ami sokszor borzasztóan nehéz, de csodálatos és felemelő is tud lenni, tele megható pillanatokkal és szeretettel. Olyan dolgokat kap a családjától, amiről szerintem soha nem is álmodott. Olyan dolgokat tudok adni és mondani az apámnak és a családomnak, amiről soha nem gondoltam, hogy képes leszek rá, most pedig minden természetesen jön, a szívemből. A betegsége óta, minden héten legalább egyszer meglátogattam őket, egy-egy ritka kivételtől eltekintve minden nap beszéltem vele vagy velük telefonon. Tartom bennük a lelket, tartjuk egymásban a lelket, szeretjük egymást, beszélünk egymással, megnyíltunk egymás előtt, egyszóval sokkal jobb család lettünk. Bármilyen furán is hangzik, a családunknak jót tett apám betegsége, és azt gondolom, hogy apám is kapott olyan dolgokat a betegségnek köszönhetően, amiket nem biztos, hogy megkapott volna az élettől, ha hirtelen hal meg, vagy ha 30 év múlva halna meg, az élet szokásos rendjének megfelelően.