Miért vagyok itt, ahol? Mit érzek, amikor bajba kerülök? Mitől félek? Milyen képzeteim vannak, hogy mi fog történni velem? Mit képzelek el, amikor pánikba esem, amikor nagyon nagy nyomás nehezedik rám?

Képtelen vagyok ellazulni... Folyamatosan ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy megváltoztassam a világot és a dolgok menetét, nem tudok csak megfigyelő lenni és elfogadni mindent úgy, ahogyan van. Folyamatosan a jövőn jár az agyam, és azon, hogy mit és mikor kell megcsinálnom. Nem tudok csak a jelenben élni, fittyet hányni a jövőre. Nagyon nagy nyomás alatt, nagyon nagy feladat előtt képtelen vagyok akár egy pillanatra is megnyugodni és ellazulni, méghozzá azért, mert az van bennem, hogy ellazulhatok, megnyugodhatok, relaxálhatok, de ez félig-meddig hamis lesz és hiábavaló, mert úgysem tudok elmenekülni a feladat elől, és fél óra vagy akár egy nap pihenés után újra csak ugyanott leszek, az előttem tornyosuló feladatok előtt, ami egy kicsit sem lesz megoldva nélkülem, az én távollétemben. És ilyenkor pihenés közben is csak az előttem tornyosuló feladatra vagyok képes gondolni…

Mint ahogyan arra már évekkel ezelőtt rájöttem, én képtelen vagyok érzéseket igazán őszintén felidézni és megélni jóval azután, hogy valóban átéltem őket. Ezért gondolom fontosnak, hogy leírjam az érzéseimet akkor, amikor azok kellős közepén vagyok, mert ha nem teszem, akkor később már feleannyira sem leszek képes hitelesen leírni őket, másfelől pedig képes vagyok magam is elfelejteni őket, és utólag elbagatellizálni az egészet. Egy totálisan kilátástalan és kétségbeesett helyzetet másnap már teljesen máshogyan tudok megélni, és nem is tudom igazán komolyan venni az előző napi érzéseimet egy nap távlatából, kivéve akkor, ha saját szememmel tudom visszaolvasni az általam leírt fájdalmas gondolatokat, és a szituációt, ami teljesen maga alá temetett.

Éppen ezért tartom azt is fontosnak, hogy ezekben a hetekben vagy inkább hónapokban minél több gondolatomat írjam le, mert úgy érzem, hogy óriási harcok dúlnak bennem, és életem egyik legfontosabb átalakulásán megyek keresztül napról napra, hétről hétre. Elkezdtem komolyabban olvasni Jon Kabat-Zinn könyveit, amely könyvekről mindig is éreztem, hogy egyszer az utamba fognak kerülni, csak nem tudtam, hogy mikor, milyen formában és milyen szerzőtől. Végre megtaláltam, olyan formában és olyan szerzőtől, aminél jobbat nem is tudnék elképzelni. Ráadásul úgy érzem, hogy az időzítés is annyira tökéletes, mintha maga Isten küldte volna nekem ezeket a könyveket akkor, amikor eddigi életem során a legnagyobb szükségem volt rájuk.

Az életem elmúlt bő fél éve az eddigi legsúlyosabb megpróbáltatásokat mérte rám. Édesapámat súlyos és előrehaladott rákkal diagnosztizálták, ami óta az egész család az ő életéért küzd nap mint nap. Sokszor úgy érzem, hogy ezt egészen jól sikerült kezelnem és feldolgoznom, máskor viszont határozottan az az érzésem támad, hogy súlyos feloldatlan feszültségek és érzések vannak mélyen bennem ezzel kapcsolatban, amelyeket, nem hogy megoldani nem tudok, de még a felszínre hozni sem. A munkahelyemen szintén az eddigi talán legnehezebb időszakon vagyok túl, őrületes mennyiségű elvégzett munkával, rengeteg esti, éjszakai és hétvégi túlórával, óriási felelősséggel, irreális határidőkkel, óriási feszültséggel. Eközben a sportot is beárnyékolta az, hogy a már legyőzöttnek hitt és magam mögött tudott apró szívritmus-zavaraim újra egyre nagyobb megrázkódtatásokat okoztak nekem, és előtörtek belőlem a jól ismert régi érzések, a tehetetlenség és sokszor a halálfélelem, ami sokszor erősen korlátozza a sportban átélt élményeimet. Időként megjelentek az egyszer már szintén sikeresen lekezelt kisebb pánikrohamok, ájulásérzéssel, halálfélelemmel, az énképem rombolásával. Emellett folyamatosan és egyre erősebben gyötör a vágy és sokszor saját magam hibáztatása, hogy ideje lenne külföldön munkát vállalni és/vagy valami saját vállalkozásba kezdeni. Ezekhez még hozzájön az a tény, hogy a mostani kéthetes szabadságom előtt évekig nem mentem el még csak egy komplett egész-hetes szabadságra sem, amit szintén erőteljesen megéreztem magamon. Mindezen dolgok a végén már erőteljes testi tüneteket is öltöttek, folyamatos fáradtsággal, alvászavarokkal, pánikrohamokkal, erőteljes libidó-csökkenéssel, amelyek számomra a szervezetem nagyon erőteljes jelzései voltak, amit nem szabadott figyelmen kívül hagynom! Szerencsére voltam annyira bölcs, hogy a nagy munkahelyi hajtás, és a projekt befejezése után kivettem annyi nap szabadságot, amivel egyhuzamban 18 napon át nem kellett dolgozni mennem, mindezt annak érdekében, hogy megőrizzem az egészségemet és a lelki épségemet. Őszintén úgy érzem, hogy ez előtt már nem álltam nagyon messze a totális testi-lelki összeomlástól. Sokszor pedig úgy érzem, hogy még most sem állok nagyon messze tőle.

Mindezzel párhuzamosan pedig egyre csak növekedett bennem a szomj és a vágy Jon Kabat-Zinn gondolatainak és életfelfogásának magamba szippantása iránt, mert tudtam és éreztem, hogy mindennél nagyobb szükségem van rá és arra, hogy komolyan és alapjaiban változtassak az életemen, mert az nagyon rossz irányba halad, napjaink tipikus útvesztője felé, egy korai idegösszeomlás, szívroham vagy rákos megbetegedés felé! Ezek a víziók csak még inkább felerősödtek édesapám megbetegedésével és a rákkal való közelebbi megismerkedésem által. Egyik éjszaka - valószínűleg ezen gondolataimból és félelmeimből kiindulva - azt álmodtam, hogy elmentem egy különleges rákszűrésre, ami az egész testet vizsgálja (körülbelül, mint a PET-CT), ahol kimutatták, hogy a testemben több helyen is a küszöb-értéken mozognak a kapott eredmények, az ábrán rózsaszín elszíneződéseket mutatva, ami még nem jelent rákot, de már közel áll a rákot jelző piros jelekhez. Ezt az álmomban, és a való életemben is egy nagyon erős figyelmeztetésnek vettem, többek között ezért is mentem el hosszabb szabadságra, és ezért mélyedtem el Kabat-Zinn könyveiben.

Minél többet olvasok, és minél jobban belemerülök a könyvekbe, annál inkább érzem azt, hogy újabb és újabb ellentmondások és kérdések merülnek fel bennem, amelyek aztán napról napra tisztábbá válnak és megoldódnak, egyik a másik után, hogy aztán újabb kérdések merüljenek fel bennem. Úgy érzem, hogy ez az út vezet el a majdani teljes vagy majdnem teljes megértéshez. Ezzel párhuzamosan pedig, minél többet gyakorlom a meditációt, annál inkább szinkronba kerülök a saját érzéseimmel és a saját állapotommal, ami óriási feszültségeket, belső problémákat és belső harcokat hoz a felszínre, amelyeket korábban nem hogy nem tudtam megfelelően kezelni, de még a feszültség illetve probléma létezéséről sem volt halvány fogalmam sem. A szívemmel eltökélt vagyok és az eszemmel tudom, hogy ez az út a helyes út számomra, és el fog vezetni a megvilágosodás és a harmónia felé, eközben azonban hatalmas kételyek, félelmek és kérdések vannak bennem, óriási hullámokon megyek keresztül, a tökéletes harmónia és a végső kétségbeesés között hánykódva nap mint nap, vagy még inkább óráról órára. De hiszem, hogy ezen az úton végig kell mennem és meg kell éljek minden hullámhegyet és hullámvölgyet, és saját magamnak kell kijárnom minden egyes szegletet, hogy igazán mélyen tudjam megérteni, amit meg kell értenem, és megoldani, amit meg kell oldanom. Néha úgy érzem, hogy jól jönne egy Kabat-Zinn az életemben, akivel megbeszélhetem a problémáimat az út során, és aki át tudna segíteni egy-egy nehezebb ponton, máskor viszont azt gondolom, hogy talán értékesebbek ezek a felismerések, amelyeket magam teszek meg, egyedül, elhagyatottan a sötétben, külső segítség nélkül. Néha úgy érzem, hogy nem fogom kibírni, el fogok veszni benne, és összeroppanok a felismerések súlya alatt, és legjobb lenne külső segítséget kérni, máskor képes vagyok mindent elfogadni úgy, ahogyan van, és tovább sodródni az áramlattal.