Úgy érzem, hogy problémáim vannak a stressz kezelésében, leginkább annak a stressznek a kezelésében, ami a munkahelyemen ér. Tulajdonképpen néha magam sem tudom, hogy problémáim vannak-e, vagy egyszerűen csak annyi stresszhatás ér, és annyi nyomás nehezedik rám, hogy az alatt mindenki megroppanna valamilyen szinten. Néha nem tudom eldönteni, hogy a stressz túl sok, vagy nem tudom kezelni, vagy egyszerűen csak nem fordítok elég időt a pihenésre és a regenerálódásra. Bármelyik is a gond, vagy bármilyen kombinációja az előzőeknek, valami nem jól van az életemben, ebben biztos vagyok. Azért vagyok biztos benne, mert egyértelmű jelei vannak. Furcsa dolgokat élek át sokszor, az utóbbi időben egyre gyakrabban. Pontosan ahhoz hasonlóan, mint amikor néhány évvel ezelőtt egyre erőteljesebb problémáim voltak a szívritmus zavaraimat illetően, és egy idő után annyira nyomasztani kezdett a dolog, és olyan félelmek közepette éltem a mindennapjaimat, hogy az kisebb pánikrohamok formájában öltött testet. Én meg naivan elkezdtem kivizsgáltatni magamat, hogy biztosan cukorbetegség, vagy valami más, mígnem rájöttem arra, hogy ilyen formában törtek a felszínre a szívproblémáimmal kapcsolatos elfojtott félelmeim. Most is valami hasonló történt illetve történik velem újra és újra.

Nincs rendben az életem, nincs rendben bennem valami, és ez testi tüneteket ölt időről időre. Fáradt vagyok. Szinte állandóan fáradt vagyok, és néha olyan elemi erővel tör rám a fáradtság egyik pillanatról a másikra, hogy úgy érzem azonnal fel kell függesztenem mindent, amivel éppen foglalkozom, és le kell feküdnöm pihenni egy kicsit, különben menten összeesem és elájulok. Ez nagyon ijesztő tud lenni. Persze most is cukorbetegségre meg hasonlókra gyanakodtam, mígnem vettem egy házi vércukormérő és vérnyomásmérő készüléket, és mindkettő azzal szembesített, hogy az ég világon semmi testi bajom nincsen. Máskor meg azt érzem, hogy egyszerűen összeroppanok a súly alatt, ami minden irányból rám nehezedik: a munka, a családom, apám betegsége, a párkapcsolatom, stb. Egyik pillanatról a másikra lecsukódik előttem a roló, és azt érzem, hogy képtelen vagyok befogadni ezt a rengeteg ingert és információt, ami ér. Nem tudok tovább odafigyelni arra, amit csinálok, nem tudok tovább kommunikálni az emberekkel, akik körülöttem vannak, fárasztanak a kérdések, a beszélgetések, a meetingek, és minden, ami történik. Zavar a zaj és zavar a világ magam körül. Az érzés jön, aztán az érzés megy. Ez is olyan, mint egy pánikroham, az ájulás szélére sodródom, még akkor is, ha valójában még soha nem ájultam el életemben, de úgy érzem, hogy egyre közelebb járok hozzá. Rámtör egy új, ismeretlen társaságban egy esküvőn, mint két héttel ezelőtt, rámtör egy étteremben egy hosszú és fárasztó nap után vacsorázva, minimális stresszel járó, és a szokásosnál nagyobb jelenlétet, koncentrációt és odafigyelést igénylő szituációkban. Ilyenkor azon nyomban elmenekülnék valahová nagyon messzire, egy lakatlan szigetre, ahol csak feküdnék naphosszat, azon erőlködve, hogy megpróbáljam kiüríteni a fejemet. Ráadásul azt érzem, hogy ha ez azon nyomban meg is tudna valósulni, akkor is napokba telne az, hogy eljussak az áhított nyugodt, kipihent, és "semmire sem gondoló" állapotba. Ezt abból érzem, hogy egy nyugodt este és éjszaka sem elég arra, hogy másnap kipihenten és kiegyensúlyozottan, stresszmentesen ébredjek, sőt a hétvégéim is egyre rövidebbnek hatnak számomra. És egyre ijesztőbb tud lenni, ha lecsukódik a roló előttem, és képtelen vagyok döntéseket hozni vagy egyáltalán döntéseken gondolkodni, ami pedig fontos része mind az életemnek, mind pedig a munkámnak. Sokszor a felmondásba próbálok menekülni gondolatban, aztán elhessegetem. Sokszor csodálkozom, hogy mi lehet a baj velem, holott talán nincs is min csodálkoznom. A baj talán csak ennyi, egyre inkább ezt gondolom: nem pihenek, nem hagyok időt magamnak a pihenésre és a megújulásra. A júliusi svájci kiruccanásom előtt az idejére sem emlékszem annak, hogy mikor voltam utoljára egy hetes szabadságon. Svájc pedig túlságosan is aktív és fárasztó kiruccanás volt ahhoz, hogy fel tudjak töltődni általa. Pihenésre van szükségem, azok után ami munkát elvégeztem az elmúlt egy-két évben, és főleg azok után, amin keresztülmentem az elmúlt fél évben, apám betegsége óta. Pihennem kell, csak magamnak köszönhetem azt, ahol most vagyok, a napnál is világosabb. Ha egy barátom lenne ilyen helyzetben, gond nélkül kioktatnám és meggyőzném arról, hogy mit csinál rosszul és miért. Pihennem kell, legközelebb pedig nem szabad hagynom, hogy idáig fajuljanak a dolgok.

Azt is gondolom, hogy elfogult vagyok magammal, és nem látok tisztán, ha magamról, a saját életemről és a saját dolgaimról van szó. Ez talán nem olyan meglepő, még akkor sem, ha mások életével kapcsolatban nagyon bölcs tudok lenni néha. Magamról azt gondolom, hogy én kivételes vagyok, sérthetetlen vagyok, hibátlan vagyok, rám nem vonatkoznak a szabályok, én mindent kibírok és elbírok. Ha valaki nem bírja a tempót, azt mondom neki: nézz körül egy kicsit az életedben, kész káosz, nincs meg benne az egyensúly és a harmónia, senki nem bírná ezt a tempót a helyedben, szedd össze magad, gondold át az életed, pihenj egy kicsit, stb. Ha rólam van szó, azt gondolom, hogy itt valami súlyos gond van, hiszen rám nem vonatkoznak a szabályok. Megijedek, bepánikolok, és azt gondolom, hogy nem vagyok normális, valami súlyos, születési rendellenességem van, nem vagyok való annak, ami éppen vagyok, nem vagyok képes kezelni az életemet. Közben elfelejtem azt, hogy talán én is csak egy ember vagyok, és rám is vonatkoznak a jól megszokott szabályok. Ha nem pihenek, fáradt leszek. Ha nincs meg az egyensúly az életemben, kicsúszik a lábam alól a talaj. Ha nem edzek, nem lesz erőnlétem. Ez aztán a tökéletes példa: megtanultam már az évek alatt, hogy a szervezetem nagyon jól bírja a sorozat-terhelést a sportban, de nagyon rosszul tolerálja a kihagyást. Ha minden nap lejátszom két focimeccset, olyan erőssé tudok válni néhány nap alatt mint egy bivaly. De ha egy hétig nem csinálok semmit, a szervezetem olyanná változik, mint egy aggastyáné, aki aztán csak kapkodja a levegőt egy kis lépcsőzés után. Megtanultam, és mégis elfelejtem. Nem mozgok egy héten át, utána elmegyek futni, alig kapok levegőt, és nem azt gondolom, hogy "ejnye, ez van, ha nem edzek, az én testem így működik, és ez teljesen normális", hanem azt, hogy "Úristen, nekem valami komoly bajom van, talán valami szívprobléma, el kellene mennem valami orvoshoz egy kivizsgálásra, mert ez nem normális". Valójában pedig teljesen normális, csak nem veszek tudomást a testem működéséről és korlátairól. Ugyanez játszódik le akkor is, amikor elegem lesz mindenből, amit csinálok: azt gondolom, hogy "súlyos beteg vagyok, talán mentális beteg, és bizonyára néhány éven belül egy mentális problémákat kezelő intézményben fogom végezni". Pedig valójában teljesen normális vagyok, csak vannak korlátaim, ugyanúgy, mint mindenkinek, és ezeket tudomásul kell vennem, és tiszteletben kell tartanom, és nem feltétlenül kell feszegetni a határaimat folyamatosan. Elfelejtem azt, hogy nincs az a stressztűrő vezető, aki ne készülne ki, ha napi 12 órát kellene dolgoznia 100 napon keresztül egymás után. Elfelejtem azt, hogy nincs az a tökéletes szervezettel bíró sportoló, aki ne a veszítené el az állóképességét és erőnlétét, ha 3 hónapon át nem mozogna, és gyorsételeket enne. Elfelejtem azt, hogy a legtökéletesebb szívvel rendelkező embernek is szívritmus-zavarai lennének akkor, ha rendszertelenül étkezne, koffeinnel tömné magát, nem aludna eleget, és folyamatosan stresszhelyzeteknek tenné ki magát.

A szabályok mindenkire, így rám is vonatkoznak, és csakis én vagyok a felelős a saját életemért, a testi és lelki egészségemért. Ha a testem vagy az agyam jelez, akkor nem kétségbeesnem kell, hanem értelmeznem kell és tiszteletben kell tartanom a kapott jeleket, és változtatni az életemen! Ez a tanulság! Nincs nekem semmi bajom, teljesen egészséges vagyok, arra születtem, amit csinálok, csak meg kell teremtenem a körülményeket ahhoz, hogy ezt véghez is tudjam vinni, és nem szabad több terhet magamra rakni annál, amit ép ésszel el lehet bírni!