Elmesélem az életem rövid történetét, pontosabban azt, amilyennek az a számomra és a külső szemlélő számára tűnhetett egészen úgy két évvel ezelőttig. Aztán elmesélem azt is, hogy hogyan vált ebből a látszólag meseszerű életből egy valóságos rémálom, hogy hogyan jutottam el a sikertörténetből a teljes összeomlásig, alig több mint egy év leforgása alatt. Úgy, hogy halvány fogalmam sem volt, hogy mi történik velem, vagy inkább bennem.

A kezdetek

Vidéken nőttem fel egy néhányezres faluban, egy normális és átlagos családban, 4 nagyszülővel, 2 szülővel, egy fiatalabb fiútestvérrel. Semmi válás, semmi komoly betegség, semmi családi tragédia, semmi alkoholizmus vagy egyéb függőség, semmi anyagi nélkülözés, de azért semmi fényűzés. Egy teljesen normális család. A faluban jártam óvodába és általános iskolába. Aztán a szomszédos városba középiskolába. Aztán pedig a nagyvárosba költöztem, hogy egyetemre járjak. Mindig elég jó tanuló voltam, alapvetően minden érdekelt, de a reál-dolgok mentek jobban, így ebbe az irányba mozdultam inkább. Így lett végül programozó végzettségem. Egyetem alatt beiktattam egy féléves külföldi egyetemi kiruccanást ösztöndíjjal. Egyetem után elkezdtem dolgozni, a karrierem nagyon gyorsan elkezdett ívelni felfelé. Programozóként kezdtem, aztán programokat terveztem, majd viszonylag korán projektvezető lettem, és egész komoly projekteket bíztak rám, már a húszas éveim második felében. Anyagilag is sikeres voltam. Világ életemben sportoltam, gyerekkoromtól kezdve, ez jelenleg is része az életemnek. Magánéletem is alapvetően rendben volt és van is, heteroszexuális vagyok, több rövidebb és néhány komolyabb hosszabb kapcsolattal. Szociális élet, sok ismerős/haver, és néhány igazán közeli barát. Nem túl mély, de normális kapcsolat a szüleimmel. Egyszóval minden pontosan úgy, ahogyan a nagykönyvben megvan írva. Normális család, normális fiatalkor, normális, sikeres "felnőtt" élet kezdete.

Az első kanyar

Időközben azért volt egy kis kanyar az életemben: 25 éves koromban egyre sűrűbben tüneteket okozó velem született szívritmuszavaraim miatt volt egy szívműtétem (abláció). Ez eléggé megviselt, amire egyáltalán el tudtam jutni odáig, hogy valami orvos komolyan vegye a problémámat, és műtétre kerülhessen sor. Rettegtem, hogy egyszer meg fog állni a szívem és meghalok. A vége felé - a műtét előtt - már kisebb fajta pánikrohamaim voltak az állandó rettegés miatt. De aztán ez is happy enddel zárult, megműtöttek, minden megoldódott, és minden ment tovább a normális kerékvágásban.

Sokasodó terhek

Aztán jöttek a komolyabb problémák. 28 voltam, amikor apámat gyomorrákkal diagnosztizálták, és egyből ki is jelentette a diagnózist felállító orvos, hogy ne számítsunk semmi jóra, mert gyakorlatilag semmi esélye nincs a túlélésre. Fél évvel korábban kaptam meg egy nagyon komoly kihívást jelentő feladatot a munkahelyemen: a felmondásokkal, hangulatilag és morálisan is szétzilálódott mintegy 40 fős csapatunkat kellett rendbetennem, átszerveznem és minden tekintetben gatyába ráznom. Óriási lelkesedéssel vetettem magamat bele a feladatokba, és sikerült is hónapok kemény munkájával rengeteg dolgot megreformálni és kijavítani, mígnem - nagyjából apám betegségének felfedezésével egyidőben - komolyabb falakba kezdtem ütközni: olyan változásokat próbáltam keresztülvinni, amihez egyedül kevés lettem volna, amihez más emberek támogatására is szükségem lett volna, de mások valahogy kevésbé voltak lelkesek és eltökéltek. Ez eléggé kikészített. Ezek mellett a vezetői feladatok mellett a saját projektjeimet is vinnem kellett párhuzamosan, ami extra terhelést rótt rám, de úgy éreztem, hogy minden rendben lesz, minden menni fog. Azt pedig végképp nem vettem komolyan, amit apám betegsége jelentett a számomra és a család számára: állandó stressz, folyamatos orvoshoz járás, egyik rossz hír a másik után, utazgatás vidékre hetente többször, kutatómunka, egyeztetések, állandó döntéshozatal, néhány hetes nyugodtabb időszakokkal tarkítva.

Aztán néhány hónappal apám diagnózisa után kaptam a nyakamba egy újabb nagyon kemény projektet, lehetetlen követelményekkel és határidőkkel, hosszú hónapokon át. Természetesen ezt is a nyakamba vettem, ahogyan illik. Ekkorra már elég nehezen ment az alvás is, állandóan fáradt voltam és kimerült, de semmiről nem vettem tudomást. Aztán az egyik hétvégén egy barátom vidéki esküvőjére voltam hivatalos. A délutáni hőségben és az ismeretlen emberek forgatagában egyik pillanatról a másikra azt éreztem, hogy ha még pár percet ott kell töltenem, akkor el fogom veszíteni az eszméletemet. Leizzadtam, nem tudtam figyelni semmire, ami körülöttem történik, kissé pánikba is estem. Aztán még időben kimentettem magamat ahhoz, hogy ne legyen nagyobb baj, és visszamentem a szállásra, de a nap során még kétszer rámtört hasonló "roham". Kimerültem, azt éreztem, hogy túl sok volt mindenből.

Sokasodó tünetek

Először valamiféle testi problémákra gyanakodtam, de a házi vércukormérésem és vérnyomásmérésem eredménye is teljesen normális lett, így kénytelen voltam belátni, hogy valószínűleg inkább lelki problémákkal küzdök. De összességében fogalmam sem volt arról, hogy mi történik velem és miért. Utána pihentem néhány napot, de ez sem segített sokat, ezután egyre gyakrabban fordultak velem elő ehhez hasonló rosszullétek, amiknek nem igazán tudtam az okát, viszont egyre jobban rettegtem tőlük. Néhány hónappal később egy céges konferencián kellett volna előadjak az egyik projektemmel kapcsolatban. Korábban sosem okoztak gondot az efféle feladatok, de most olyan rosszullét fogott el, hogy végül az utolsó pillanatban egy mondvacsinált indokkal lemondtam az előadásomat, beültem az autómba, hazamentem és ki sem keltem az ágyból másfél napon keresztül.

Közben apám egyre betegebb lett, a családnak egyre fogyott a reménye, nekem pedig egyre fogyott az energiám, és egyre nőtt a kétségbeesésem. Szörnyűbbnél szörnyűbb élményeket okoztak számomra az állandósuló rosszulléteim és pánikrohamaim, és nem láttam semmiféle kiutat belőle. Apám halála némileg megváltást jelentett mindannyiunk számára, és én is azt reméltem, hogy most majd talán minden helyre fog állni, és szépen lassan megoldódnak a problémáim, elmúlnak a rosszulléteim, és újra visszaáll minden a régi kerékvágásba. Mások is pontosan ezt várták tőlem, de a legszörnyűbb még csak ezután jött: minél kevesebb feladat és teher nyomta a vállamat, annál rosszabbul voltam, és annál kevésbé tudtam elviselni. Az apám halála utáni hónapokban már csak elvétve jártam be a munkahelyemre, mert nem bírtam elviselni az ottani légkört, a megbeszéléseket, az ügyfeleket és úgy általában az embereket. Aztán már az otthoni munka is túl stresszes volt számomra. Aztán már egy barátokkal közös nyaralás is elviselhetetlen terheket rótt rám, végül pedig elegem lett mindenből, és felmondtam a munkahelyemen, és megszabadítottam magamat minden kötelezettségemtől.

A mélypont

Félretettem valamennyi pénzt, és eldöntöttem, hogy saját vállalkozásba kezdek majd inkább, de először megpróbálom végre kipihenni és rendbetenni magamat. Végre semmi dolgom nem volt, pontosan úgy, ahogyan arra vágytam már hosszú hónapok óta, de egy cseppet sem éreztem jobban magamat, sőt. Elegem lett már az emberekből is, és nem is voltam kíváncsi senkire. Egyedül a barátnőmet tudtam elviselni valamennyire. Ki sem akartam tenni a lábamat a lakásból. Aztán egy este, a neten a saját problémáim után kutatva megtaláltam egy számomra új fogalmat: szociális fóbia. És hirtelen minden összeállt előttem: a rosszulléteim, a furcsa érzések bennem, az állandó rettegés, minden közös nevezője az emberek voltak és az emberekkel való interakció. Ez a felismerés valóságos sokként hatott rám. Teljesen kikészültem, amint világossá vált előttem, hogy mitől vagyok rosszul. A miértről továbbra sem volt semmi fogalmam, de azt megértettem, hogy rettegek az emberektől.

Másnap úgy éreztem, hogy nem tudok kimenni többet az utcára... Képtelen voltam lemenni sétálni, mert rettegtem már attól is, hogy valaki esetleg megszólít. Egy bevásárlás vagy egy étterem pedig szóba sem jöhetett. Azt hiszem, ez volt a mélypont, úgy két évvel ezelőtt... A teljes összeomlás, a pokol legmélyebb bugyra... Nem tudtam miért történik, és fogalmam sem volt, hogy van-e kiút belőle.

A folytatás

A következő írásaimban a naplóm alapján részletesen, és pontos időrendben le fogom írni azt, hogy hogyan mentem végig ezen a folyamaton és hogyan jutottam el erre a mélypontra, mit éltem át ott, és hogyan indultam onnan tovább.

Reményeim szerint el fogom érni a jelenemet, ahonnan majd "valós időben" folytathatom írásaimat a még ismeretlen jövőmről.