Ha egyetlen szóval akarnám összefoglalni azt, hogy miről szól ez a blog, akkor az a változás. Ez a blog a változásról szól, és arról, hogy mindez lehetséges-e. A nehézségekről, a sötétségről, a rettegésről, a kilátástalanságról, a szégyenről, az ezzel való küzdelemről, valamint a kiútról és annak kereséséről. Arról, hogy van-e kiút a mentális és érzelmi problémákból, a depresszióból, a szorongásból, a pánikból, a szégyenből, a traumákból. Hogy lehetséges-e boldognak és szabadnak lenni. A választ pedig még magam sem tudom, én is csak reménykedem benne, hogy lehetséges.

Sok problémával küzdök, rengeteg bennem a kétség, a bizonytalanság, a szorongás és a szégyen. Van azonban egy dolog, ami miatt mégis bátorkodom nekilátni annak, hogy megosszam a tapasztalataimat. Méghozzá az, hogy az elmúlt néhány évben, amióta igazán komoly érzelmi és mentális problémákkal kellett szembenézzek, minden lehetséges, számomra elfogadható és értelmesnek tűnő eszközt és módszert megragadtam ahhoz, hogy kilábaljak a gödörből, amiben vagyok. És nemcsak amolyan tessék-lássék, próba-szerencse módon, hanem keményen és kitartóan, és sosem elégedtem meg a könnyű válaszokkal, a tüneti és átmeneti megoldásokkal. Ezáltal szereztem némi rálátást arra, hogy milyen eszközök, módszerek és iskolák érhetőek el, melyek mire jók és mik a korlátaik.

Pontosan ez, az elérhető tonnányi könyv, weboldal, blog, CD, videó, előadás és workshop, pszichológus és pszichiáter, különféle csoportok, illetve ezek korlátai és hiányosságai motiválnak arra, hogy egy kicsit más szemszögből, a "páciens" szemszögéből, azaz a saját szemszögemből írjak a mentális problémákról és azok kezeléséről. Én két dolgot hiányolok nagyon ezekből a forrásokból és eszközökből.

Ha valami nem segít rajtam, akkor bennem van a hiba, nem?

Tényleg sokmindennel próbálkoztam ez alatt a néhány év alatt: több tucatnyi könyv, mindenféle youtube videók, meditáció, jóga, sport, egyéni terápia, csoport terápia, pszichodráma, kognitív terápia, sématerápia, hipnózis, stb. Általában az elérhető anyagok ennek a nagyon széles palettának egy-egy meghatározott szeletét tárgyalják csak, mégis azt a látszatot igyekszenek kelteni bennem, hogy ez a módszer az, ami segít, ami megold mindent, és nincsenek korlátai, mindenki számára ugyanannyira hatásosak. Ebből pedig logikusan következik az is, hogy ha számomra nem működik, akkor a hiba nyilvánvalóan bennem van, hiszen a módszer univerzális, és már számtalan ember életét varázsolta véget nem érő boldogsággá. Ettől aztán néha még nyomorultabbul érzem magam, mint mielőtt megpróbálkoztam vele.

Én a saját tapasztalatomból kiindulva azt gondolom, hogy minden megközelítés, minden módszer, minden elolvasott könyv segített nekem valamit, de emellett mindegyik rendelkezett is bizonyos korlátokkal, és egyikre sem merném ráhúzni azt, hogy "na ez az, amit javaslok, ez az, ami biztosan megold minden problémát, és meggyógyít mindenkit".

Meg persze vannak azok a könyvek és módszerek is, amelyekre csípőből azt mondtam, hogy "na ez tőlem nagyon távol áll, köszönöm, de erre nem vagyok kíváncsi". Pedig lehet, hogy segítettek volna.

Sugárzó magabiztossággal és széles mosollyal a szenvedésről és a kilátástalanságról?

Sok könyvet olvastam és előadást néztem meg depresszióról, szorongásról, szégyenről, szenvedésről, pánikról, fájdalomról és traumákról. Sokan, akik ilyen témáról írnak vagy adnak elő, maguk is átéltek ilyen élményeket életük során. Sokukat pontosan ez motiválja arra, hogy beszéljenek róla és segítsenek másokon is. Azonban ennek felvállalása, az őszinteség és nyíltság, a segítségadás életük azon szakaszában történik meg, amikor már megoldották a problémáikat és túljutottak rajtuk. Megnézek egy előadást a youtube-on vagy a TED-en, és azt látom, hogy az előadó egy egészséges, kiegyensúlyozott, bátor, érzelmileg felnőtt, boldog, büszke ember, aki próbál hitelesen mesélni nekem fájdalomról, szorongásról meg szégyenről, meg hogy hogyan kell kijönni belőle.

Kicsit olyan érzésem van, mint amikor valaki valamilyen úton-módon meggazdagszik, aztán elhiszi, hogy az egész őmiatta, a zsenialitása, az önbizalma, a hite és a kitartása miatt van, pedig lehet, hogy jó adag szerencse is közrejátszott. Aztán elkezdi osztani az észt mindenkinek, hogy hogyan kell ezt csinálni, és ha én nem tudom utánacsinálni, akkor nyilván bennem van a hiba. Ilyenkor azt gondolom, hogy azért én megnéztem volna azt a hitet meg magabiztosságot akkor is, amikor úgy kellett összeszorgoskodni a pénzt, hogy sikerüljön kifizetni a havi lakbért 30 négyzetméterre, meg akkor, amikor úgy tűnt, hogy összedől a nagy biznisz, és újra vissza kell menni állást keresni a munkaerőpiacon. De erről valahogy kevésbé szeretnek beszélni.

Persze, visszatérve az érzelmi problémákra, a saját tapasztalatból dolgozó írók is meg szokták említeni azt, hogy azért ez egy hosszú folyamat, ami sok szenvedéssel jár, és amihez nagy kitartás kell, stb. stb. De mégis milyen és mennyi szenvedéssel jár? És az, hogy én már évek óta próbálkozom mindennel, és még mindig minden második napom egy valóságos kínszenvedés, az normális? Vagy valamit rosszul csinálok? Vagy egyszerűen gyárilag vagyok elbaszva, és inkább ne is próbálkozzam? Attól, hogy neki sikerült, higgyem el, hogy nekem is sikerülni fog? Ezt ki garantálja? Egyáltalán miért következne ez abból, hogy egyvalakinek vagy akár több ezer valakinek sikerült? Mert mindig csak annak a hangját halljuk, akinek sikerült! Mindig csak a gazdagok magyaráznak a szegénységről meg a meggazdagodásról. Mindig csak a érzelmileg gyógyultak és egészségesek írnak könyvet a szenvedéseikről.

És mi van azokkal, akiknek nem sikerült?

Tényleg, mi van azokkal, akiknek nem sikerült? Akiknek senki nem segített? Akiknek senki nem mutatott kiutat? Akik nem tudták, hogy van segítség? Akik levettek egy könyvet a polcról, elolvasták, de nem működött náluk. És csalódottságuk miatt még egyszer már nem vették a fáradtságot. Akik nap mint nap szenvedésben élnek? Akiknek pokol az életük? Akik csak alkohollal, drogokkal vagy gyógyszerekkel képesek elviselni a valóságot? Akik belebetegedtek a lelki fájdalomba, akiket folyamatosan pszichiátrián kezelnek? Akikkel elhitették, hogy valami alapvető baj van velük? Akik öngyilkosak lettek, mert nem bírták tovább elviselni a mindennapos kínt? Velük mi van? Ők hol vannak? Az ő hangjukat nem halljuk. Szerencsénkre, mert az ő hangjukat nem szeretjük hallani. De vajon hányan vannak? És kik ők? És mit élnek át? És hány jut el közülük végül oda, hogy "meggyógyul", könyvet ír, és öltönyben, egy széles mosoly kíséretében mesél magabiztosan a pódiumon az életéről? És hány végzi megtörten, várva a megváltó halált?

És mi van azokkal, akik jó úton járnak, de kétségek gyötrik őket? És lehet, hogy épp holnap fogják feladni az egészet, ha valaki nem bátorítja őket, és továbbra is azt érzik, hogy egyedül vannak.

Ha csak abból indulok ki, hogy az Egyesül Államokban évente körülbelül 50 millió Xanax (szorongásoldó) receptet adnak ki, akkor azt gondolom, hogy ők is itt vannak valahol közöttünk, nem is kevesen.

Milyennek kell lennie az útnak?

Amikor igazán mélyen voltam, és igazán kilátástalannak láttam az életemet és az esélyeimet, hogy valaha boldog és "normális" legyek, akkor úgy éreztem, hogy jól jönne valaki olyan hangját hallani és írását olvasni, aki maga is nyakig benne van. Jó lenne látni, hogy mennyire rögös is ez a bizonyos út, amin járni próbálok. Valaki olyanra lett volna szükségem, aki nem csak az elejét (szenvedés) meg a végét (boldogság) mutatja meg, hanem azt is, hogy miből áll, mivel jár és mennyi idő eljutni az elejéről a végére. Hogy mennyire "kell" nehéznek lennie, és meddig fog tartani ez az egész őrület. Hogy az amit átélek az normális-e vagy valamit nagyon rosszul csinálok. Jól jött volna valami ilyesmi, de akárhogyan kerestem, legjobb esetben is csak elhagyatott blogokat vagy inkább blog-kezdeményeket találtam, néhány bejegyzéssel, amelyek legjobb esetben is több évesek voltak. Aztán semmi folytatás. Ezt vajon hogyan kell értelmeznem? Mi történt a bloggerrel? Merre vezetett az "útja"? Nem tudom, inkább bele sem akarok gondolni.

Ki vagyok és mi a célom a bloggal?

És akkor most jönne a lényeg...

A fenti példákkal ellentétben én nem vagyok sem orvos, sem pszichiáter, sem pszichológus, sem jógi, sem vallási vezető, sem mindenen túljutott és mindent megoldó bölcs. Csak egy ember vagyok, aki egyszer csak érzelmi problémák dzsungelében találta magát, és próbál kikászálódni belőle valahogyan, és próbál minden lehetséges eszközt megragadni ehhez. Eltökélt vagyok ugyan, de eközben nap mint nap kétségek, bizonytalanságok és szorongások gyötörnek. Szóval nyakig benne vagyok a kellős közepén. És úgy döntöttem, hogy most akarok írni róla, nem akkor, amikor esetleg már úgy fogom érezni, hogy túl vagyok rajta. Ha egyáltalán fogok ilyet érezni valaha.

És hogy miért írok, mi a célom, mit várok ettől az egésztől? Több dolgot is.

Az önző céljaim:

Egyfelől életem egyik nagy problémája, hogy rettenetesen tudom szégyellni magamat, az érzéseimet és a problémáimat. Ezért úgy gondoltam, hogy ha kilépek abból a sötétségből, ahová a szégyen akar engem taszítani, és valamilyen módon felvállalom magamat és a problémáimat, az segíteni fog ennek leküzdésében illetve meggyógyításában.

Egyúttal abban is reménykedem (vagy inkább vágyom), hogy talán támogatást és együttérzést kapok azoktól az emberektől, akik olvassák az írásaimat. Azt is remélem, hogy a kommentek lehetőséget adnak arra, hogy meghallgassam mások problémáit és élményeit, valamint mások véleményét az én problémáimról, amelyekből én magam is épülni tudok, és új megvilágításban láthatom saját magamat és a nehézségeimet.

Az önzetlen céljaim:

Szeretném, ha írásaimmal, a problémáim, az érzéseim és az útkeresésem megosztásával segíteni tudnék azokon, akik hasonló cipőben járnak, mint én, vagy azoknak, akik önismeretre szeretnék adni a fejüket.

Továbbá pótolni szeretném azt a fent leírt hiányt, amire nekem is szükségem lett volna: elolvasni valaki másnak az útkeresését, az útkeresés közepén, nem a végén.

Ki nem vagyok és mi nem célom?

Mint mondtam, nem vagyok semmiféle szakember, és nem vagyok túl semmin. Nem akarok senkinek prédikálni, nem akarom megmondani, hogy mit hogyan kell csinálni, mi az ami helyes és helytelen, mi az ami működik és mi az ami nem. Leginkább azért, mert magam sem tudom.

Amikor pár éve komolyabban elkezdtem foglalkozni a problémáimmal és önismerettel, akkor minden egyes könyv elolvasása és minden egyes módszer kipróbálása után azt éreztem, hogy új világok tárulnak fel előttem, új lehetőségek nyílnak meg, és azt gondoltam, hogy ezekkel mindenkinek meg kellene ismerkednie, mindenkinek szüksége lenne meditációra / terápiára / önismeretre / stb. Ma, egy-két évvel később már sokkal óvatosabb és visszafogottabb vagyok. Látva azt a rengeteg munkát, nehézséget, fájdalmat és bátorságot, ami mindehhez szükséges, sokkal szerényebb vagyok ebben a kérdésben. Én senkit nem akarok rábeszélni arra, hogy vegye a fáradságot és kezdjen el a problémáinak a mélyére nézni, vagy kezdje el boncolgatni és megoldani a gyerekkori traumáit. Ezért nem vállalnám a felelősséget. Persze azért lebeszélni sem szeretnék senkit róla. De magam sem tudom, hogy hová vezet ez az egész út, és hogy megérte-e egyáltalán belevágnom. Hiszek benne, hogy igen, és jelenleg már gondolom is azt, hogy megérte, de ezt még mindig nem merem biztosan kijelenteni.

Én csak meg szeretném mutatni a saját élményeimet és érzéseimet, ami alapján talán jobban el tudja dönteni az, aki valami hasonlóra szeretné adni a fejét, hogy érdemes-e...